2020.01.02.
Környezettudatos, nagyon boldog új évet kívánunk mindenkinek!
A nagymamám 1903-ban született.
A nagymamámnak nem volt szeméttartója. A konyhai maradékot a malac ette meg, mert bár városban lakott, a kertben hátul volt egy aprócska disznóól egy disznó számára, akit legnagyobb gyerekkori rémületemre egy hideg téli hajnalon kivégeztek. Ma is emlékszem, hogy dugtam a fejem a párnák alá, hogy ne halljam a visítását.
Szóval a disznócska kapta a moslékot, amiben krumplihéjtól az ételmaradékon keresztül száraz kenyérig mindenféle olyan is volt, amit ma kikiáltunk szuperegészséges ennivalónak, mint például a korpa. Ma is látom, ahogy nagy fazékban melegítette esténként, karjával kavargatta, a korpa rászáradt a bőrére. Savanyú szaga volt a mosléknak, nem szerettem.
Az éghető szemetet elégette. Nem volt sok, egy kis papír, amibe csomagolták a felvágottat vagy a húst, meg a kertből kikerülő száraz ágak, gallyak.
Műanyag szemét nem volt. Se fólia, se szatyor, se műanyag tálca, amibe olyan gusztusosan csomagolják manapság a gyümölcsöt, húst. A tejfölt, túrót a kofánál vette, oda maga vitte az edényt. A tejet kannába mérve vette a fűszeresnél. A kenyeret à la nature a kezébe adták, max. egy tanga nagyságú papírba fektetve, aztán azt berakta a cekkerbe. Vászonból volt a cekker, a füle rojtosra kopott a sok használattól.
Még a hamu volt, amit azért valahová rakni kellett, és az nyáron is volt, mert sparhelten főzött, ott tüzet kellett rakni mindennap, még a nyári kánikulában is.
Abból annak idején szappant főztek, én ilyet nem láttam, de mesélték. Télen hamuval szórta le a jeges járdát a ház előtt.
A nagymamám nem volt vegetáriánus, nem volt környezettudatos vásárló, és nem volt ortorexiás (egészségmániás). Azt ette és etette a családdal, ami éppen volt – szezonális zöldséget, gyümölcsöt a helyi termelőtől, akit kofának hívott. Nem gondolkodott azon, hogy kell megmenteni a Földet, befoltozni az ózonlyukat, és csökkenteni a CO2-kibocsátást. Csak egész egyszerűen úgy élt, hogy mindehhez hozzájárult. Épp úgy élt, ahogy ma a legtudatosabb környezetvédők.
Egyáltalán nem gondolom, hogy az élet jobb volt azelőtt. Csak azt kérdezem magamtól, hol siklott ki mindez? Hol tértünk hamis vágányra? Hol hagytuk el ezeket az egyszerű reflexeket? Hol vágtuk el magunkat a természettől, amiből születtünk?
És főleg: van-e visszatérés?
Mi lenne, ha idén megpróbálnánk??
Lopes-Szabó Zsuzsa fitoterapeuta,
gyógynövényszakértő